Gondolatok,érzelmek,tettek,hibák....

Seb szemszöge

Csak állam ott egyedül…Utána akartam menni, de nem tettem. Úgy éreztem nem tudnék mit mondani neki… Hallottam, ahogy becsapja maga mögött az összes ajtót.Sajnáltam, hogy idáig jutottunk. Tudtam, hogy ennek itt és most kellett véget vetni… Később csak jobban fájt volna, de most is fájdalmas volt elengedni. Pedig nem is haragudtam rá… már nem… abban a percben,amikor rájöttem,hogy vége, megszépült minden. Kimentem a többiekhez. Ez tűnt a legjobb ötletnek mind közül. Mosolyogtam, pedig belül darabokban voltam. Nem is annyira szomorú voltam,mint dühös. Ideges. Ordítani tudtam volna.

Hanna írt egy sms-t.

„Hogy vagy? Hiányzol… tudom,hogy ez már nem működött,de hiányzik,hogy felhívjalak és megkérdezzem, hogy ment a verseny….majd írj,ha lesz időd….puszi: Hanna”

Azonnal válaszoltam

„Nagyon örülök, hogy írtál…ugyan kiestem,de ez már nem számított sokat,mint tudod…a szezon vége után mindenképpen Németországban leszek…összefuthatunk…”

Tudtam,mi lesz annak a vége,ha összefutunk,de nem érdekelt. A verseny vége után gépre szálltam és elindultam a gyárba. Volt hátra még egy futam, ami már nem osztott, nem szorzott a 2011-es idényben, de a jövő évi fejlesztések kipróbálására éppen kapóra jött nekem is. Ugyanakkor Mark számára a pontversenyben való második hely elérése volt a csapat célja. Nekem pedig ebben hatalmas szerepem volt. A gépen olvasgattam néhány újságot, és sajnos megtaláltam Bia cikkjét is. Küzdöttem a könnyeimmel, mert nagyon bántott,ami kettőnk közt volt, vagy éppen nem volt, pedig lehetett volna.

-         Seb…- szólt hozzám Tommi

-         Igen? - fordítottam oda a fejem.

-         Csak azt akartam tudni, hogy vagy…

-         Minden oké….- hazudtam,de látta rajtam az igazat

-         Nekem mindegy…- mondta amit nem gondolt komolyan.

Bianca szemszöge

Már hazaértem Londonba. A lakásomban minden pontosan úgy volt,ahogy hagytam. A kávéscsésze,amit már nem volt időm elpakolni az asztalon hevert. Leraktam a bőröndömet és lerogytam a kanapéra. Zokogni kezdtem,amikor az e-mailjeim között megtaláltam a visszaigazolást róla,hogy a cikkem a címlapon landolt. Szerettem volna mindent semmissé tenni,de már nem lehetett. Tommi szavai jártak a fejemben és az,hogy Seb talán hamarosan megbékél. De ebben azért nem mertem bízni. Aztán Meghallottam,hogy valaki csenget. Kimentem az ajtóhoz és Dant láttam meg egy doboz csokifagyival és egy DVD lemezzel a kezében…

-         Szerelmünk lapjai és egy kis fagyi…szerelmi bánatra a legjobb recept….

-         Hát szia- mondtam és a nappali  felé mutattam behívólag

-         Bocsáss meg nekem Bia…annyira sajnálom,hogy mindent elrontottam…

-         Nem a te hibád- bújtam hozzá. Ömlöttek a könnyeim.

Dan volt talán az egyetlen,aki az is érdekelt, velem mi van. Ő nem csak egy cikket látott bennem, hanem az embert is. Nem is kicsit voltam kiszolgáltatott abban a percben, és nem igazán voltam magamnál.Megcsókolt. Abban a csókban részemről minden benne volt, de közben végig Sebre gondoltam. Tommi SMS-e zavarta meg a pillanatot.

„Megérkeztünk…azt hiszem neki is számít,mi van veled…mindenképpen hívd fel….”

Azonnal hívtam Seb számát, és elindultam a másik szobába, ahol Dan már nem hallhatott.

 Rögzítő….

-         Seb….én…izé…szóval itt Bia….Bianco Nero….ahogy hívtál…ez nekem…nem megy…

-         Bia….- szólt bele hirtelen

-         Sajnálom…

-         Ne tedd…nincs értelme…miért hívtál?

-         Talán csak úgy érztem,hogy van mit mondanom…

-         Van?

-         Nincs…- ismertem be

Elmeséltem neki a csókot Daniellel…és egy dal sorait idéztem: When he kisses my lips I’m thinking of you…(Amikor a számat csókolja,rád gondolok)

-         Most mit vársz?

-         Semmit- mondtam elcsukló hangon

-         Jössz a következő futamra is?

-         Azt hiszem…

-         Most hol vagy?

-         Itthon…Londonban…

-         Oda nem megyek…most nem lehet…de nagyon szeretnék beszélgetni veled….

Egyszercsak szétkapcsolt a vonal. Vagy legalábbis ezt hittem…aztán kiderült,hogy Ő tette le,de nem is bántam. Kicsit jó volt egyedül lenni a gondolataimmal. Kimentem és megkértem Dant, hogy hagyjon magamra.

  

-         Ez a csók hiba volt…én hibáztam és sajnálom…

-         Bia…nem ez nem hiba volt…hanem az,amire úgy vártam amióta megláttalak a szerkesztőségben…

-         Attól tartok,ha ezt nem tesszük meg nem történtté,nem dolgozhatunk együtt…

-         Igazad van…képes vagyok elfelejteni….de a legjobb vagy a szakmában,…most pedig megyek…sok sikert a kis ficsúrral…

-         Nem az…hidd el ha adnál neki esélyt, megkedvelnéd…

-         Ebben nem vagyok olyan biztos…

Hazament én pedig elkezdtem hallgatni a dalokat,amik minden nehéz pillanaton átsegítettek. Még túl sem voltam az előző kapcsolatomon,erre beleesek valakibe aki épp annyira elérhetetlen számomra,mint a csillagok az égen. Annak ellenére,hogy éreztem valamit iránta,kicsit jó volt egyedül lenni. Hiányzott a hangja,a mosolya, a szemei, de előttem volt a kép,ahogy akkor nézett, amikor minden kiderült. A kezembe vettem a laptopomat és olvasgattam a cikket,amit akkor írtam,amikor megismerkedtünk. Végül nem került be az újságba, mert volt nála jobb írásom is… Legalábbis a szerkesztőm számára mindenképpen… A cikk minden sora Sebastian Vettelt istenítette. Ezen jót mosolyogtam, de szomorú is voltam amiatt,hogy így alakult. Anette átjött és néhány napig nálam lakott. Csak úgy csajosan….Gombóccal a torkomban indultam a reptérre. Ráadásul Dan már megint késett…

Mondd már el végre,mit akarsz...

Közelebb húzott és mélyen bámult a szemembe.

-          Megyek- mondtam dacosan

-          Akkor menj…- válaszolta,de nem engedte el a karomat

Próbáltam szabadulni,de képtelenségnek bizonyult. Végül Tommi szakította félbe a „pillanatot”.

-          Seb…indulnod kéne…

-          Jövök már- engedett el és a lendületével kicsit meg is lökött.

Nem kért bocsánatot,csak visszanézett egy pillanatra,majd elkapta a tekintetét. A finn segítőkészen lépett mellém.

-          Minden rendben?

-          A legnagyobb rendben…- bámultam a padlót

-          Bár nem tudom,szabad-e,de visszaviszlek…

-          Ne kockáztass miattam…

-          Ne viccelj…majd azt mondom,hogy Anette akart látni…

-          Annyira jó vagy hozzám…- öleltem át- pedig nem is érdemlem meg…

-          Mindenkinek jár második esély…és erre majd ő is rájön-biccentett a fejével az épp autóba szálló német felé

-          Mindegy- suttogtam lemondóan

Beültünk a kocsiba és csendesen autóztunk a szálloda felé. Tommi folyamatosan emlékeztetett rá,mekkora hibát követtem el. Pedig meg sem szólalt. Néma csendben vezetett. Megláttam az első „randink” helyszínét az ablakból. Az óriáskereket. Szép lassan felszínre törtek az érzések. Könnyek szöktek a szemembe, bár Tommi rám nézett,nem mondott semmit csak megsimogatta a combom. Tudtam,hogy ez  100%-ban baráti. Odaérve nem jött fel a szobánkba,csak üzent valamit Anette-nek. Felmentem és álomba sírtam magam. Volt bennem egy jó nagy adag bűntudat,annak ellenére,hogy tényleg nem szánt szándékkal juttattam a cikket a szerkesztőségbe. Persze hibás voltam abban,hogy leírtam. De nem tudhattam,hogy ez lesz. Hibáztam abban is,hogy soha nem említettem Sebnek a pillangókat a gyomromban és a remegő lábakat. Pedig minden volt,amikor a közelemben volt. Bár igazán magam sem tudtam mi is az egész. Dan átjött,hozzám reggel,de még nem voltam ébren.

-          Csipkerózsika…ébresztő…

-          Nem megyek sehová…- makacskodtam

-          De igenis jössz…méghozzá nagyon gyorsan…

-          Nem…nincs értelme…

-          A munkaköri leírásodban nem szerepelt,hogy össze kell gabalyodnod az alannyal,így a szíved darabokra törése nem munkahelyi baleset…tehát dolgoznod kell…a munkádat valakinek el kell végeznie és én nem véletlenül a kamerának azon az oldalán vagyok,ahol nem kell fogalmazni…

Beláttam,hogy részben igaza van. Nem túl lelkesen,de végül elkészültem. A pályára menet írtam egy újabb könyörgő üzenetet a főnökömnek,hogy ne használja fel a cikket. Az eszem persze tudta,hogy ez hasztalan. A szívem mégis remélte,hogy minden rendben lesz és minden jóra fordul. Vasárnap lévén az újságírók számára fenntartott szoba teli volt. Bár bérelt helyünk volt,nagyon nehezen vergődtünk  át a tömegen. Dan elment húzni. Ennek az volt a lényege, hogy húzhattunk egy pilótát,aki a rendelkezésünkre áll néhány percig. Odahozta a cetlit és vigyorogva ennyit mondott

-          A sors fintora…

Féltem,hogy Seb neve áll rajta. A vérnyomásom az egekbe szökött. Szétnyitottam a papírlapot,amin a következő név állt:

Jenson Button

-          A sors bekaphatja….- idéztem klasszikust

A Jens és köztem zajló beszélgetés alatt végig valami erőteljes távolságtartást tapasztaltam,végül az angol búcsúzóul odavágta:

-          Erre volt a legkevésbé szüksége…

-          Kinek?- kérdeztem,de nem kaptam választ

A rajt pillanataiban még minden jónak tűnt. Aztán hirtelen jött a sokk. Seb félrehúzódott,aztán kiszállt. A többi riporterrel együtt rohantam,hogy interjút készítsek vele. Nyilván nem láttam át a tömegen. Britta kíséretében megérkezett végre a kisbika is. Britta közölte,hogy mindent csupán egyszer mondanak el és aztán mennek. Ez meg is történt. Aztán a mondat végén indulás előtt Seb meglátott. Súgott valamit a sajtósának,majd bement. Mindenki szép lassan szivárgott el a helyszínről. Ekkor jött oda hozzám Britta

-          Gyere…beszélni akar veled…azt mondta,van egy lezáratlan ügyetek…

-          Nem hiszem,hogy erre van most szüksége- ódzkodtam

-          Azt hiszem.el tudja dönteni,mit akar…kérlek…

-          Na jó..- egyeztem bele

Szóltam Dannek,hogy hol leszek,aztán eltűntem a számomra ismeretlen fémépület mélyén. Nagyon féltem. Szorongtam,méghozzá nem is kicsit. Beértünk Seb privát szobájába. Britta megsimogatta a hátam,aztán finoman lökött rajtam egyet. Beléptem.

-          Szia…

-          Szia…

-          Kerestél…

-          Mit akarsz…?Mondd már el végre,mit akarsz…

-          Nem tudom,miről beszélsz….

-          Nem vagyok olyan kedvemben….komolyan nem vagyok olyan hangulatban,hogy ezt elviseljem…válaszolj a kérdésemre…

-          Veled lenni…semmi mást,de ezt már elrontottam…

-          Ezt már el…- vetette oda

Hátat fordítottam és elindultam kifelé. Utánam akart jönni,de nem tette. Csak állt ott és nézte,ahogy kisétálok. Ki az ajtón és ki az életéből és még csak annyit sem mondott,hogy várjak…

Azt hittem,te más vagy....

Nem értettem mit jelent ez az egész. Nem tudtam mire vélni a csokrot és az üzenet tartalmát még annyira sem. Gyorsan felöltöztem és rohantam Seb lakosztályának ajtajához. Bekopogtam,Tommi nyitott ajtót.

-          Beszélnem kell Sebbel- mondtam köszönés nélkül

-          Nem lehet…- válaszolta

-          Miért nem?Beszélnem kell vele…

-          Sajnálom Bianca- csukta be az ajtót

Kétségbeesetten kotorásztam a táskámban keresve a mobilomat. Sebet akartam felhívni,de végül meggondoltam magam. Lementem Danielhez a szobájába. Átmentünk hozzám,hogy kicsit lenyugodjak és hogy leellenőrizze a cikkem. Az esti hír után,amit Sebastiantól megtudtam,muszáj volt feldolgoznom az információkat. Az általa elmesélt titkot egy dokumentumba írtam le szépen,újságírósan megfogalmazva,de eszem ágában sem volt felhasználni. Elmentem zuhanyozni.

-          Elküldöm a cikkvázlatot a főnöknek,oké?- kiabált utánam Dan

-          Megköszönném…

-          Sebastian titka…elküldve….

-          Mi?- rohantam oda

-          Elküldtem ezt a dokumentumot

Le kellett ülnöm egy pillanatra. Daniel teljesen kétségbeesett,amikor meglátta,milyen halálsápadt lettem. Próbálta kiszedni belőlem,mi a baj,de nem bírtam megszólalni. Az volt az első gondolatom,hogy figyelmeztetnem kell Sebet. Tudtam,az ajtónál nem érdemes próbálkozni,ezért a kezembe vettem a telefont. Remegtem,amíg arra vártam,hogy valaki beleszóljon.

-          BiancoNero…micsoda kellemes meglepetés…minek köszönhetem?Ha a csokrot akarod megköszönni,vagy a kártya jelentése érdekel,nos hát…annyit mondhatok,hogy megléptem,amit már rég meg kellett volna….Bianca…itt vagy?

Mivel nem jött ki hang a torkomon kinyomtam a telefont. Elindultunk a pályára,hogy folytassuk a munkát. Írtam egy e-mailt a főnökömnek,hogy az a cikk csak tévedésből került hozzá és csak egy fikció,de volt egy sejtésem,hogy ez nem fogja érdekelni. Undorodtam magamtól abban a percben. Elkezdődött a szabadedzés,amit én sírva néztem végig. Féltem,hogy Seb szemébe kell majd néznem. Az időmérő első perceiben egyetlen betűt sem voltam képes írni. Előttem volt ugyan a lap,de képtelen voltam koncentrálni. Csak Seb előző esti mondatai jártak a fejemben és legfőképpen az: „Bízom benned”

Valamelyest örülnöm kellett volna,hisz egy nagyon magas összeggel gyarapodott a bankszámlám vagy legalábbis ez várható volt,mégsem tudtam. Nem haragudtam Danre…magamra annál inkább.

Az edzés végén megjelent Britta. Engem keresett. Seb a pole pozíciós sikere után velem szeretett volna beszélni. Odamentem,de nem amiatt,amire a német számított.  El akartam mondani,mi történt.

-          Szia Bia J- vigyorgott rám,amikor észrevett

-          Szia- mondtam elcsukló hangon- Tommi miért nem engedett be reggel?

-          Nem engedett be?- kérdezte meglepetten

-          Nem- ráztam a fejem

-          Hát ez fura…nem tudom…talán mert épp Hanna-val telefonáltam…vége van…meghoztam a döntést és mostmár szabad az út,hogy megismerjelek.

-          Ha meghallod,amit mondani akarok,nem akarsz majd megismerni…tudod ha megismernéd az igazi énemet csalódnál…

-          Akkor okozz csalódás…másképp nem leszek képes sokáig ellenállni…

-          Seb én annyira sajnálom…- sírtam el magam

-          Mi a baj?- ölelt át

Elmondtam neki az egész történetet,mozzanatról mozzanatra,ahogy volt. Egyre inkább nehezemre esett megszólalni,neki pedig egyre inkább nehezére esett szó nélkül hallgatni. Bár vártam,hogy a szavamba vág,hogy azt mondja,hogy gyűlöl,undorodik tőlem. De csak hallgatott. Nézett rám és nem szólt semmit. Nem utált.

-          Jobb,ha most mész- bökte ki végül

Nem mondtam semmit,csak megöleltem. Nem tiltakozott és nem próbált ellökni. Igazából meg sem mozdult. Karba tett kézzel és üveges szemekkel állt. Kisétáltam. Kifelé menet szó szerint belefutottam Tommiba,aki mégegyszer elnézést kért a reggeliért,de nem tudtam válaszolni. Kiléptem. Már sötét volt és nem igazán tudtam tájékozódni. Hívtam Dant,de közölte,hogy nem várt meg és már visszament. Segítséget voltam kénytelen kérni,még ha nehezemre esett is. Visszamentem és megkértem Tommit,hogy mondja el,merre juthatok ki. Amíg magyarázott megláttam Sebet. Egy pohár volt a kezében,feltehetően Red Bull volt benne. Odaléptem hozzá otthagyva a mutogató és magyarázó finnt.

-          Mindent megteszek,hogy újra bízni tudj bennem és ez sem fog címlapra kerülni,valahogy megoldom….

-          Azt hittem,te más vagy,de tévedtem….pont ugyanolyan vagy, mint a többi….

-          Annyira sajnálom Seb…tényleg…nem akartam,hogy ez legyen belőle… az volt a sorsunk,hogy megismerjük egymást…

-          A sors bekaphatja- fordította el a fejét

Azon gondolkodtam,mekkora igazságot mondott ezzel. Épp ugyanezt mondtam én is,amikor az exem azután hogy megcsalt azt mondta én vagyok a sorsa. Még mindig szenvedtem amiatt a csalódás miatt és most elbaltáztam életem lehetőségét. A lehetőséget a boldogságra.

-          Tudod,amikor együtt szálltunk fel az óriáskerékre,azt kívántam,bárcsak megszűnne a világ létezni körülöttünk,és soha nem érnénk vissza…most azt kívánom,hogy süllyedjek el itt és most…mert annyira szégyellem magam előtted…pedig még csak nem is tettem semmi rosszat,ha úgy vesszük…csak leírtam a gondolataimat….

-          Ne mentegesd magad,mert nincs rá okod…amikor az óriáskeréken voltunk,én is azt kívántam,bárcsak megállna az idő…most meg már azt,hogy bárcsak elmennél végre…bíztam benned,elmondtam a titkomat…sőt…szakítottam Hanna-val,hogy bűntudat nélkül nézhesselek úgy,ahogy napok óta nézlek…mint egy tündért,egy angyalt,egy álmot….egy pillanatig sem fordult meg a fejemben,hogy csak egy cikk vagyok neked…hány pasival játszottad már el ezt?Hányadik vagyok a sorban?Van esetleg olyan is,akivel le is kellett feküdni egy jó kis címlap kedvéért?

Nem tűrhettem tovább ezt a hangnemet. Minden szava úgy hatott rám,mintha egy kést döftek volna a hátamba és azt módszeresen,lassan forgatnák bennem. Tudtam,vagy legalábbis hinni akartam,hogy ez az ember nem az az ember,akit én megismertem és, bár magamnak sem mertem beismerni ,megszerettem. A düh és a fájdalom keveredett bennem. Megpofoztam aztán el akartam indulni kifelé,de elkapta a karom…

Ez a baj veled...folyton gondolkozol...

Lesétáltam a hallba. Abban reménykedtem,hogy Seb majd ott vár rám. De nem így volt. Britta mellettem sétált el de csak köszönt nekem és adott egy papírt,amin a következő lehetséges interjú időpontjai voltak. Kezdtem úgy érezni,hogy Sebastian felültetett. Aztán jött egy férfi Red Bullos pólóban.

-          Azt hiszem te vagy Bianca…

-          Azt hiszem…- válaszoltam

-          Sebastian küldött,hogy kivigyelek a pályára

-          Rendben…köszönöm

Az autóban feszült csend uralkodott. El sem tudtam képzelni,miért nem Seb jött elém. Aztán megérkeztem. Rocky magyarázott neki valamit,de ő is látta,hogy hasztalan a próbálkozás. Seb egy lapot bámult,amin grafikonok voltak. Messziről csupán ennyit láttam.

-          Odamehetek?- kérdeztem Tommit

-          Hát…a beállításokat beszélik meg azt hiszem…

-          Ez felér egy nemmel?

-          Nem tudhatom…komolyan nem tudom…inkább gyere ,hozok neked egy ásványvizet…

-          Köszi- mosolyogtam

A német megfordult és végre észrevett. Felállt és elindult felém.

-          Régóta vársz?

-          Csak néhány perce- hajoltam oda egy ölelésre

-          Akkor jó- adott egy hatalmas puszit

Minden egyes alkalommal zavarba hoztak ezek a szituációk. A hatalmas kék szemeivel valami megmagyarázhatatlan melegséget okozott a szívemben. Christian hívatta magához és ezt az egyik szerelője közölte.

-          Csak egy perc…ígérem sietek…

-          Menj csak…

Amíg távol volt szétnéztem egy kicsit. Az autón még dolgoztak néhányan. Néztem,ahogy jó hangulatban,mégis maximális odafigyeléssel végzik a munkájukat. El sem tudtam képzelni,hogy ez a munka ne legyen 100%-os. Tommi visszaért a vizemmel. Beleittam és megállapítottam,hogy ez a víz az a víz,amit a szabadedzés alatt ittam. Mármint nem pontosan az,hanem az a márka. Igazán izgalmas eszmecserét folytattunk a vízről. Csupán udvariassági beszélgetés volt. Mire Seb visszaért már tényleg kezdtem feszengeni.

-          Mostantól csak a tiéd vagyok egészen fél 10-ig…de annál nem tovább…sajnos…

-          Tökéletesen elegendő lesz- tettem a vállára a kezem

Elindultunk,hogy megmutassa amit akart. Sétáltunk a pályán,ahol az orromig sem láttam. Tényleg semmit. Végig próbált velem poénkodni. A reflektorok felkapcsolása időszerű lett volna,de nem az én tisztem volt ezt eldönteni. Ahogy ott botladoztam,azon gondolkodtam,mennyire egyedülálló ajándék ez a számomra. Nem mindenkinek adatik ez meg. Hány újságíró mondhatja el magáról,hogy az Abu Dhabi pálya esti látképét élvezhette Sebastian Vettellel? Nem túl sok. De én igen. Hirtelen fénybe borult az egész pálya. Valahol a rajtrácsnál jártunk. Nem haladtunk túl gyorsan a vaksötétben. Seb lefeküdt a földre a rajtjelet megadó piros lámpák alá.

-          Mit csinálsz?- kérdeztem nevetve

-          Csatlakozz…

-          Dehogy…ezt nem kéne…feküdni a földön…és ha valaki meglát?

-          Na látod ez a baj veled…folyton azon gondolkodsz,mi a helyes és mi van ha valaki véletlenül meglátja,hogy jól érzed magad…úgysem mersz idefeküdni… - dugta ki a nyelvét.

-          Nem-e?- kacagtam fel,majd mellé feküdtem a hideg aszfaltra.

Néztem a lámpákat és hallgattam a történeteket,amiket mesélt róluk. Azt,hogy mennyire meghatározzák az egész futamot ezek a kis dolgok. A pillanat,amikor kialszanak a lámpák,és elindul a harc,vagy éppen az,amikor az a fa rúd azzal a kockás rongydarabbal feltűnik az ember látókörében. Mint versenyző,tökéletesen nyitott könyv volt a számomra. A fiatal,ambíciózus srác,aki tényleg nem akar mást csak nyerni. De egyre inkább kezdtem úgy érezni,Sebastian Vettel,az ember képtelen kinyílni előttem. Mert amikor rám nézett Bianca Simpson rovatvezető újságírót látta. Ez pedig falat emelt kettőnk közé. Pedig abban a percben én csak egy 22 éves lány voltam,aki átéli élete legcsodásabb estéjét. Már nagyon fáztam ott a földön fekve,így megkértem,menjünk.

-          Szívesen maradnék még,de rettenetesen fázom…és ami azt illeti fáradt is vagyok…

-          Mennyi lehet az idő?

Elővettem a telefonomat,ami a zsebemben pihent.

-          Fél 10…

-          Lassan ideje lefeküdnöm…

-          Lassan ideje…- ismételtem meg a mondata elejét

-          Elvigyelek?

-          Megtennéd?

-          Természetesen- simogatta meg az arcom.

-          Azt érzem,hogy képtelen vagy bízni bennem,pedig nem írnék egyből címlapot a titkaidból…

-          Nem kockáztathatok,ezt meg kell értened…de egyébként bízom benned…bebizonyítom…elmondok egy titkot….Hanna és én együtt vagyunk ugyan,de  ennek már így nincs értelme…szeretem Őt…hidd el,hogy szeretem,de már nem úgy,és nagyon utálom magam azért,hogy azt érzem,amit,amikor a közeledben vagyok…

Őszintének tűnt. A szállodába vezető úton beszélgettünk egy kicsit,de csak általános dolgokról. Aztán az előző estéhez hasonló búcsú után mindketten elvonultunk a szobánkba aludni. Az ágyon ültem és gondolkodtam. A birtokában voltam egy olyan információnak,amivel immáron szabadon rendelkezhettem. Csakhogy nem tudtam,mit is kéne kezdenem vele… Szinte magam előtt láttam a főnököm arcát,ahogy ezt a vázlatot olvassa és a fizetésemelésemről szóló szerződés gépelteti. Aztán Seb arcát,ahogy ezt olvassa. Ahogy szépen lassan szóról szóra éli át,hogy kihasználtam és átvertem. Utáltam ezt. Hogy válasszak? A karrierem fontosabb,mint az,amit ez iránt a srác iránt érzek? Vagy épp megfordítva a kérdést… A kislányos fellángolásom fontosabb,mint életem lehetősége? Hirtelen a magától értetődő kérdésekre sem leltem a válaszokat. Tudni akartam,mit értett Seb az alatt,hogy „azt érzem,amit,amikor a közeledben vagyok” ,és mit érez…Azzal sem voltam tisztában,hogy én mit érzek. Aztán valahogy elaludtam. Reggel kopogásra ébredtem. A szobapincér volt az…

-          Bianca Simpson kisasszonyt keresem…küldeményt hoztam

-          Én vagyok- válaszoltam

Szó nélkül a kezembe nyomott egy csokrot,amelyben megtaláltam a kis üdvözlőkártyát is:

„Vége van… Seb”

Valami nagyon keserű...valami nagyon édes...

Anette és Tommi már nem voltak ennyire visszafogottak. Csókkal köszöntötték egymást. Dan feszültnek tűnt,de nem mondott semmit sem. Mi pedig Sebbel nagyon élveztük a lopott pillantások izgalmát. A szívem hevesen vert. Próbáltam ezt nem mutatni senki felé. Aztán leértünk.

-          Mielőtt indulnánk,kimegyek a mosdóba- mondta Seb és rám kacsintott.

Tudtam,mit is akar ez jelenteni,de nem nagyon akartam a csaj lenni akit lesmárolnak a mosdóban. Tommi jóváhagyta Sebastian ideiglenes távozását én pedig kérdés nélkül utána mentem. Csak egy papírfecnit nyomtam a kezébe és mentem az étkező felé. A papíron a számom volt és hozzá egy apró üzenet:

„Hívj fel hogy hol és mikor lesz az a bizonyos interjú J”

Úgy terveztem,hogy csak becsúsztatom az ajtó alá,vagy felküldetem a szobapincérrel,de épp kapóra jött a találkozás. Amikor visszaértem a csapatomhoz,már mindenki a helyén ült és megrendelte a reggelijét. Nekem rendeltek egy gyümölcssalit,de nem éreztem magam éhesnek. Valami fura étvágytalanság munkálkodott bennem. Néztem az ételt,de úgy éreztem,egy falat sem menne le a torkomon. A pályára vezető úton az autóban csak bámultam ki az ablakon. Folyton az esti óriáskerekezés járt a fejemben és az,hogy megint mekkora őrültségbe kevertem magam. A telefonom a kezemben volt,mivel a szűk farmerom zsebében nagyon furán mutatott volna,de a táskámba nem akartam eltenni,mivel vártam a főnököm hívását. A telefon elkezdte játszani az általam annyira szeretett dallamot.  Mivel a szám ismeretlen volt számomra hivatalosan vettem fel a kagylót.

-          Bianca Simpson rovatvezető újságíró

-          Sebastian Vettel kétszeres világbajnok- szólt a gúnyos válasz a vonal másik végéről

-          Te vagy?- kérdeztem egyhangúan. Persze a szívem kalapált közben

-          Miért? Kit vártál?

-          Nem tudom…mit szeretnél?

-          A szabadedzés után a bokszom előtt…

-          Igenis….

Elköszönés nélkül nyomta ki. Ezen kicsit meg is sértődtem. Végre megérkeztünk a pályára. Kissé vánszorgónak éreztem a tempót. Dan elővette a gépét és már a bejáratnál kattogtatta a vakut. Egykedvűen követtem. Lófarokba kötöttem a hajam,mert úgy sokkal kényelmesebbnek éreztem. Valaki befogta a szemem.

-          Daniel ne szórakozz nem vagy vicces- mondtam mérgesen

-          Én előtted állok…- válaszolta

Megfogtam a kezeket amik eltakarták a fényt a szemem elől. Tényleg nem Dan kezei voltak. Aztán meghallottam a nevetést,ami a „támadómhoz” tartozott. 1000 közül felismertem volna. Megfordultam és megöleltem Sebet. Egyből valami varázslatszerű mosoly ült ki a szám sarkára.

-          Neked nem itt kellene lenned…- állapítottam meg

-          Van még 10 percem…

-          De hát még sisak sincs rajtad…

Tommi megemelte a különleges festésű fejvédőt. Ekkor jöttem rá, hogy nem tudok már érvet felhozni az ellen,hogy ezt a 10 percet együtt töltsük. Pedig nagyon szerettem volna. Valami ijesztő és furcsa zavart éreztem minden percben,amikor mellettem volt.

-          Daniel…ugye így hívnak…készíthetnél rólunk egy képet…

-          Nem…- jelentettem ki kategorikusan- én nem akarok képet…

-          Mennünk kell Seb…- szólt közbe Tommi mintegy megmentve engem

Seb köszönésképp egy puszit nyomott az arcomra,aztán elindult. Felmentünk és leültem a székemre. A paddockban külön a riporterek számára kialakított szobában voltunk. Kértem egy erős kávét,mert a kimerültség jelei lassan kezdtek kiülni rám.

-          Tetszik neked- szólalt meg hirtelen Dan

-          Kicsoda?- néztem rá ijedten

-          Sebastian…látszik rajtad…

-          Nem tudom mi ez…de valami nagyon keserű és valami nagyon édes….

-          Hát…erre nem tudok mit mondani…

Ettől kezdve nem szólt hozzám. Az edzés után Seb és én találkoztunk a megbeszélt helyen. Ebéd…hát…fura fogalmai vannak róla. Behívott a motorhome-ba és hozatott nekem valami szendvics-félét az egyik szerelőjével. Elkezdtünk beszélgetni,de amikor jegyzetelni akartam,elvette a tollam.

-          Visszakapom?- mosolyogtam rá

-          Nem…- rázta a fejét- majd akkor adom vissza,ha megmondod,mikor találkozunk ma este…

-          Találkozunk ma este?

-          Igen…felvilágosítanálak,hogy igen…

-          Nekem ezt nem szabadna…tudod…túl közel kerülni az interjúalanyhoz…

-          Nem akarlak elcsábítani vagy ilyesmi… csak mutatni valamit…csak mint barát…

-          Rendben…akkor mondjuk fél 7?

-          Tökéletes,az nincs túl későn…

Feltettem a kérdéseimet,de nagyon szórakozott válaszokat kaptam. Gondoltam talán azért,mert már a következő edzésre koncentrál. Különben is pontosan ilyen oldalát akartam megmutatni. Azt,aki nem a sablonválaszokat adja egy kérdésre,aki pontosan tudja,mit akar és miért akarja. Be akartam mutatni az igazi énjét és erre remek alkalmam nyílt ezáltal az egyre szorosabbra fűződő barátság által,ugyanakkor azt is jól tudtam,hogy mivel azzal foglalkozom,hogy belemásszak mások magánéletébe,nem fog nekem könnyen megnyílni. Talán nem is akartam kihasználni a helyzetet. Egy öleléssel búcsúztam,majd visszaindultam a helyemre. Dan az ajtónál várt rám. Anettet már reggel óta nem láttam és kezdtem aggódni érte. Felhívtam,de néhány csörgés után csak a hangposta jelentkezett. Csak reméltem,hogy Tommival van. Jegyzetelnem kellett volna,de csak rajzolgattam a lapra és dúdolgattam egy dalrészletet. Nem tudtam volna megmondani,mi a dal címe és azt sem,ki az előadó,vagy hogy folytatódik. Csak ennyi volt a fejemben: O-o I want some more…

Dan kivette a kezemből a jegyzettömböt és maga kezdett el felírni eseményeket,amikor látta,tökéletesen használhatatlan vagyok. A szabadedzés után visszamentünk a szállodába és újra nekifutottam a cikknek. A feltöltött fotók közül kiválasztottam a „nap képét”,ami nem meglepő módon Sebastiant ábrázolta. Dan itt-ott beleszólt a cikk szövegezésébe és megkérdőjelezte az objektivitásomat,de én tagadtam,hogy bármilyen formában is Seb állna a cikkem középpontjában. Felvittem a gépre a délelőtti interjút és elküldtem a főnökömnek,aki elismerően nyilatkozott róla,ami őszintén szólva jól esett a lelkemnek. Aztán lefeküdtem egy kicsit aludni,mert kezdtem magam rosszul érezni és semmiképp nem akartam lemaradni a találkozóról,és az sem volt célom,hogy esetlegesen olyan legyek,mint egy zombi. 6-kor Anette hívására ébredtem. Épp időben,hogy el tudjak készülni. Az életemet mentette meg. 

Az esti buli...és ami utána jön...

-          Menjünk már…- rángattam Dan karját.

-          Húú de be van sózva valaki…

Nyakunkba vettük a várost. Csodálatosak voltak a fények meg minden. Persze nem véletlenül…az olajból jól meg lehet élni manapság… Beléptünk a helyre és azonnal elfoglaltunk egy boxot. Rendeltem 3 Sex ont he beach-et…

-          Ezt én fizetem…- mosolyogtam

Aztán a mosolyom hamar az arcomra fagyott . Belépett Seb és az egész brancs. Tommi,Rocky,Christian és elkísérte őket Jenson az apukájával és az edzőjével, Mikey-val.

Tommi odajött köszönni és elrabolni Anettet… Dan kiment a mosdóba aztán egy csajjal jött vissza.

-          Visszamegyek a szállodába jó főnökasszony?- kiabálta a fülembe

-          Menj csak…de reggel ne késs…

-          Igenis…- nyomott egy puszit az arcomra

Ott maradtam teljesen egyedül a pultnál. Ennyit a buliról. Unatkoztam méghozzá nem kicsit. Ekkor Seb jött oda a pulthoz.

-          2 narancslevet és 4 tequilát kérek…meg valami erőset az egyedül unatkozó hölgynek…

-          Nekem nem kell tőled semmi…

-          Nincs kedved kijönni a levegőre?

-          Veled?- kérdeztem elhúzva a szám

-          Na…hadd tegyem jóvá a mait….

-          Nem akarom,hogy jóvá tegyél bármit…

Visszament a társaságához én pedig bámultam bele a koktélomba. Épp a cikk járt a fejemben és az,hogy mennyire lehordom majd. Persze valahol tudtam,hogy én nem vagyok ilyen. Felálltam,hogy „hazamenjek” és nyugovóra térjek. A kijárat előtt épp Seb és Jens búcsúzkodott. Az angol indult vissza a szállodába,de Seb még Tommira várt,akit lefoglalt legjobb barátnőm társasága. Ahogy kiléptem megfogta a karom.

-          Engedj el…- mondtam erélyesen- engedj vagy sikítok…

-          Ne nyafogj már…csak beszélgetni akarok…sajnálom ami ma történt…csak visszaadtam a tegnapit…

-          Hogy lehetsz ennyire gyerekes…?- kezdtem nevetni

-          Végre…mosolyogsz…gyere velem vissza a szállodába…sétáljunk egyet…

-          Nem is tudom…

-          Kérlek…- nézett rám bociszemekkel

-          Na jó…

Perceken át csak csendben sétáltunk egymás mellett.

-          Még a nevedet sem tudom…- szólalt meg

-          Nem is baj…egyébként Bianca vagyok…

-          Sebastian- nyújtotta a kezét.

Elkezdtem nevetni. Mindketten nagyon jól tudtuk,hogy én nagyon is jól tudom a nevét.

-          Nem baj ha ezentúl BiancoNeronak hívlak?

-          Nem- mondtam szomorúan-a nagypapám hívott mindig így…

-          Hívott?

-          Egy évvel ezelőtt meghalt…

-          Sajnálom…

-          Dehogy sajnálod…

Ezzel a témával előhozta a rosszkedvem. Persze ezt ő is hamar észrevette és próbált tenni ellene.

-          Tommitól tudom,hogy a fotósod és közted nincs semmi…

-          Jól tudod…

-          Akkor felülhetsz velem az óriáskerékre….

-          Nem vagyok oda az ilyesmiért….tériszonyom van…

-          Mindenkinek látnia kell a város látképét egy üvegkapszulából…komolyan…

-          Rendben- mentem bele

Felszálltunk és valóban csodálatos volt. Fényárban úszott a város és tiszta szívemből repülni akartam itt. Ezt Sebastiannak is kifejtettem,aki nem is volt olyan szörnyű,mint elsőre tűnt. Nem nyomult és nem volt erőszakos vagy bunkó. Kedves volt és nagyon rendes. Még az is megfordult a fejemben,hogy mint nő abszolút nem tetszem neki. Körbeértünk. Kilépett a kis kabinból majd megfogta a kezem,hogy segítsen nekem is. Gyalog folytattuk az utunkat. Beszélgettünk arról a pörgésről,ami itt megy. Hogy éli meg egy pilóta,és hogy egy kezdő újságíró. Kipróbáltunk valami helyi ételt,de nem igazán nyerte el a tetszésem. Viszont nagyon megijedtem,mert azt vettem észre,hogy érdeklődöm a világ immár legfiatalabb kétszeres világbajnoka iránt és ez rémisztő volt.

-          Nem kellene már aludnod?- kérdeztem mosolyogva

-          De…de jobb most itt veled…

-          Na menjünk szépen vissza a szállodába és irány az ágy…

-          Igenis kapitány…- tisztelgett

Lassan visszaértünk. Persze előbb az ő szobakulcsát adták ki. De végülis ő az,akit a világon mindenhol ismernek…Együtt szálltunk be a liftbe. A szobáink nem egy szinten voltak,de kiszállt velem az enyémnél.

-          Köszönöm,hogy esélyt adtál,hogy bebizonyítsam,nem is vagyok olyan rossz fej…-ölelt át

-          Köszönöm ezt a szép estét…de azért ne bízd el magad- viszonoztam az ölelést

-          Mikor látlak újra?

-          Holnap a pályán csak összefutunk…

-          Mit szólnál egy közös ebédhez?

-          Seb én itt dolgozom…

-          Akkor hívjuk exklúzív interjúnak…kérlek…

-          Rendben….

-          Álmodj szépeket BiancoNero- nyomott egy hatalmas puszit az arcomra

-          Te is Seb…

Elindult a lift felé,én pedig  be a szobába. Engedtem egy kád vizet és közben gondolkodtam. Aztán ágyba bújtam és vártam a reggelt. Nem igazán jött álom a szememre. Anette valamikor 4 után érkezett meg. Hallottam,ahogy belerúg az éjjeliszekrénybe és leborítja az aprót róla.  Az óra megint 7-kor csörgött. Biztos voltam benne,hogy Daniel nem kel fel,de nem akartam zavarni őket az újdonsült szerzeményével. Gondoltam azért felhívom. Kezembe vettem a mobilom és megkerestem benne a nevét. Megnyomtam a 3 gomb közül az egyiket,és csak reméltem,hogy a jót,miután nem néztem a készülékre közben. Dan azonnal felvette. Fittebb volt,mint valaha. Hárman mentünk le,hogy elfogyasszuk a reggelinket. A liftben összefutottunk Sebbel és Tommival. Seb és én csak köszöntünk egymásnak,nem akartuk,hogy mindenki tudjon az estéről,de közben végig mosolyogtunk egymásra,ha elkaptuk a másik lopott pillantását.

Legalább megdolgozom a pénzemért....

Anette ismert engem a legjobban a világon. Nem voltunk barátnők születésünk,vagy babakorunk óta. Akkor választottam őt barátnőmnek,amikor az ember már el tudja dönteni,kivel akar barátkozni. 16 éves lehettem. Azt hiszem…Fiatalabb ugyan nálam,de legalább olyan mintha a nővére lennék. Persze gyakran szorultam a tanácsaira én is. Arra pedig képességünk volt, hogy akár egy „csak gyorsan felhívom,hogy életjelet adjak” típusú beszélgetés is órákig tartson. Ez most sem volt másképp.

Hajnali 2 volt,mire ágyba kerültem. Az óra reggel 7-kor csörgött. Rengeteg alapozót kellett az arcomra tennem,hogy ne nézzek úgy ki,mint egy zombi. Bekopogtam Danielhez,de nem nyitott ajtót. Az ajtó nem volt zárva. Bementem és beugrottam mellé az ágyba.

-          Ébredj már…reggeliznünk kell aztán pedig menni a pályára…a sajtótájékoztató 10-kor kezdődik és már háromnegyed 8 van…

-          Hagyj…- húzta a fejére a takarót- majd utánadmegyek…

Nagyon rosszul esett,hogy így viselkedik,ezért feltérdeltem az ágyra és hozzávágtam a párnát. Erre felébredt. Elkapta a derekam és lerántott az ágyra. Sértődötten másztam ki.

-          Gyere már…könyörgöm…ez az első napom…

-          Jó megyek fogat mosni…

-          Köszönöm.

Lementünk reggelizni. Gyümölcssalátát ettem és hozzá egy nagy narancslevet fogyasztottam. Hirtelen megláttam a bejáratnál Anettet,de először ügyet sem vetettem rá,hiszen nem esett le a dolog. Aztán amikor végre világos lett felugrottam.

-          Anette- ugrottam a nyakába

-          Bia…meglepetés…

-          Hogy kerülsz te ide?

-          Repülővel…az Tommi…?

-          Jaj ne ezt nem hiszem el…Daniel…megyünk…

-          De még nem ettem meg…

-          Nem érdekel…

Taxiba ültünk és mentünk a pályára. Anette jegy nélkül jött,de én megoldottam a dolgot. Persze barátnőm végig Tommiról kérdezősködött. Mintha én beszéltem volna vele…

Bejutottam végre a helyemre. Megnéztem a kiírást.

Jenson Button,Jaime Alguersuari, Vitaly Petrov,Sebastian Vettel

Hát…ha a vége nincs örültem volna. De Sebastian nem tett túl jó első benyomást. Tommi kísérte el Sebastiant. Leült a mellettem lévő üres székre.

-          Jó reggelt…ezek szerint riporter vagy…

-          Vág az eszed…- válaszoltam flegmán

-          Bocsánat,ha megzavartalak…nem állt szándékomban…- állt fel

-          Várj…- fogtam meg a kezét…- Bianca vagyok

-          Tommi…örülök…

-          Én is…

Nem beszélgettünk tovább,hiszen nekem jegyzetelnem kellett,de jól esett,hogy kedves volt.

Illedelmesen elköszöntem,aztán visszamentem a kis csapatomhoz. Daniel készített rólunk pár képet Anette-tel,de leginkább a pilótákat fényképezte. Rengetegen gyűltek össze,hogy megnézzék a bokszutcát. A nyakamban lógott az a bizonyos kis kártya,ami lehetőséget adott,hogy kicsit több helyre jussak be,mint a többiek.

-          Szia- húzta végig valaki a kezét a vállamon

-          Szia- köszöntem vissza reflexből. Aztán megláttam,hogy Tommi az

Visszaléptem egyet és odahúztam Anette mellé. Bemutattam egymásnak őket aztán belekaroltam Danbe és továbbsétáltam.

-          Együtt vannak?- kérdezte Tommi Anettet

-          Nincsenek és nem is lesznek…- válaszolta

-          Akkor jó…

-          Miért?

-          Csak….

Dan megfogta a kezem. Nem értettem,mi az oka. Megállt és készített pár képet arról,ahogy az ujjaink össze vannak kulcsolva.

-          Ez mi?- kérdeztem

-          Csak egy kép…nem jelent semmit…

-          Ja jó…köszönöm…

Seb jött szembe. Eljött mellettem és meglökött a vállával. Majdnem elsírtam magam. Annyira megalázó volt,hogy szinte kimondhatatlan. Pláne hogy nem ezt vártam tőle. Nem ilyennek ismertem.

-          Bocs- vetette oda

-          Aha…

Dan jobbnak látta,ha visszamegyünk. Jó döntés volt részéről. Anette maradt,mert Dan nem szólt neki,hogy megyünk. A szállodában csak az én kulcsomat kértük el. Daniel feljött és elkezdtünk dolgozni. Elkezdtem válogatni a képeket a cikkhez. Ahogy vittem fel a gépre a fotókat,észrevettem,hogy a kezes képünkön Seb is rajta van. Be akartam válogatni,de a készítő nem engedte.

-          Elmegyünk este bulizni?

-          Jól hangzik…egy klubot láttam a sarkon…jónak tűnt…

-          Haragszol rá?

-          Kire?

-          Sebre?

-          Dani…nem is ismerem…különben is…legalább megdolgozom a pénzemért….elmegyek zuhanyozni…

-          Siess…Addig írok egy sms-t Anette-nek,hogy este bulizunk….

Kijöttem a zuhany alól aztán kerestem valami csini rucit. Persze nem bulizni készültem,hanem dolgozni,de volt nálam két csinosabb ruha is. Gondolkoztam,melyiket viseljem az este és melyiket az afterpartyn. Végül megtaláltam az igazit. Még nem bújtam bele,csak kitettem az ágyra. Előbb még lementünk enni. Este volt már,mire elkészítettem a csütörtöki beszámolómat. Anette is csatlakozott és mesélt a napjáról. Persze semmi komoly,de már jeleket látott bele.

 Dan képe rólam indulás előtt