Ez a baj veled...folyton gondolkozol...

Lesétáltam a hallba. Abban reménykedtem,hogy Seb majd ott vár rám. De nem így volt. Britta mellettem sétált el de csak köszönt nekem és adott egy papírt,amin a következő lehetséges interjú időpontjai voltak. Kezdtem úgy érezni,hogy Sebastian felültetett. Aztán jött egy férfi Red Bullos pólóban.

-          Azt hiszem te vagy Bianca…

-          Azt hiszem…- válaszoltam

-          Sebastian küldött,hogy kivigyelek a pályára

-          Rendben…köszönöm

Az autóban feszült csend uralkodott. El sem tudtam képzelni,miért nem Seb jött elém. Aztán megérkeztem. Rocky magyarázott neki valamit,de ő is látta,hogy hasztalan a próbálkozás. Seb egy lapot bámult,amin grafikonok voltak. Messziről csupán ennyit láttam.

-          Odamehetek?- kérdeztem Tommit

-          Hát…a beállításokat beszélik meg azt hiszem…

-          Ez felér egy nemmel?

-          Nem tudhatom…komolyan nem tudom…inkább gyere ,hozok neked egy ásványvizet…

-          Köszi- mosolyogtam

A német megfordult és végre észrevett. Felállt és elindult felém.

-          Régóta vársz?

-          Csak néhány perce- hajoltam oda egy ölelésre

-          Akkor jó- adott egy hatalmas puszit

Minden egyes alkalommal zavarba hoztak ezek a szituációk. A hatalmas kék szemeivel valami megmagyarázhatatlan melegséget okozott a szívemben. Christian hívatta magához és ezt az egyik szerelője közölte.

-          Csak egy perc…ígérem sietek…

-          Menj csak…

Amíg távol volt szétnéztem egy kicsit. Az autón még dolgoztak néhányan. Néztem,ahogy jó hangulatban,mégis maximális odafigyeléssel végzik a munkájukat. El sem tudtam képzelni,hogy ez a munka ne legyen 100%-os. Tommi visszaért a vizemmel. Beleittam és megállapítottam,hogy ez a víz az a víz,amit a szabadedzés alatt ittam. Mármint nem pontosan az,hanem az a márka. Igazán izgalmas eszmecserét folytattunk a vízről. Csupán udvariassági beszélgetés volt. Mire Seb visszaért már tényleg kezdtem feszengeni.

-          Mostantól csak a tiéd vagyok egészen fél 10-ig…de annál nem tovább…sajnos…

-          Tökéletesen elegendő lesz- tettem a vállára a kezem

Elindultunk,hogy megmutassa amit akart. Sétáltunk a pályán,ahol az orromig sem láttam. Tényleg semmit. Végig próbált velem poénkodni. A reflektorok felkapcsolása időszerű lett volna,de nem az én tisztem volt ezt eldönteni. Ahogy ott botladoztam,azon gondolkodtam,mennyire egyedülálló ajándék ez a számomra. Nem mindenkinek adatik ez meg. Hány újságíró mondhatja el magáról,hogy az Abu Dhabi pálya esti látképét élvezhette Sebastian Vettellel? Nem túl sok. De én igen. Hirtelen fénybe borult az egész pálya. Valahol a rajtrácsnál jártunk. Nem haladtunk túl gyorsan a vaksötétben. Seb lefeküdt a földre a rajtjelet megadó piros lámpák alá.

-          Mit csinálsz?- kérdeztem nevetve

-          Csatlakozz…

-          Dehogy…ezt nem kéne…feküdni a földön…és ha valaki meglát?

-          Na látod ez a baj veled…folyton azon gondolkodsz,mi a helyes és mi van ha valaki véletlenül meglátja,hogy jól érzed magad…úgysem mersz idefeküdni… - dugta ki a nyelvét.

-          Nem-e?- kacagtam fel,majd mellé feküdtem a hideg aszfaltra.

Néztem a lámpákat és hallgattam a történeteket,amiket mesélt róluk. Azt,hogy mennyire meghatározzák az egész futamot ezek a kis dolgok. A pillanat,amikor kialszanak a lámpák,és elindul a harc,vagy éppen az,amikor az a fa rúd azzal a kockás rongydarabbal feltűnik az ember látókörében. Mint versenyző,tökéletesen nyitott könyv volt a számomra. A fiatal,ambíciózus srác,aki tényleg nem akar mást csak nyerni. De egyre inkább kezdtem úgy érezni,Sebastian Vettel,az ember képtelen kinyílni előttem. Mert amikor rám nézett Bianca Simpson rovatvezető újságírót látta. Ez pedig falat emelt kettőnk közé. Pedig abban a percben én csak egy 22 éves lány voltam,aki átéli élete legcsodásabb estéjét. Már nagyon fáztam ott a földön fekve,így megkértem,menjünk.

-          Szívesen maradnék még,de rettenetesen fázom…és ami azt illeti fáradt is vagyok…

-          Mennyi lehet az idő?

Elővettem a telefonomat,ami a zsebemben pihent.

-          Fél 10…

-          Lassan ideje lefeküdnöm…

-          Lassan ideje…- ismételtem meg a mondata elejét

-          Elvigyelek?

-          Megtennéd?

-          Természetesen- simogatta meg az arcom.

-          Azt érzem,hogy képtelen vagy bízni bennem,pedig nem írnék egyből címlapot a titkaidból…

-          Nem kockáztathatok,ezt meg kell értened…de egyébként bízom benned…bebizonyítom…elmondok egy titkot….Hanna és én együtt vagyunk ugyan,de  ennek már így nincs értelme…szeretem Őt…hidd el,hogy szeretem,de már nem úgy,és nagyon utálom magam azért,hogy azt érzem,amit,amikor a közeledben vagyok…

Őszintének tűnt. A szállodába vezető úton beszélgettünk egy kicsit,de csak általános dolgokról. Aztán az előző estéhez hasonló búcsú után mindketten elvonultunk a szobánkba aludni. Az ágyon ültem és gondolkodtam. A birtokában voltam egy olyan információnak,amivel immáron szabadon rendelkezhettem. Csakhogy nem tudtam,mit is kéne kezdenem vele… Szinte magam előtt láttam a főnököm arcát,ahogy ezt a vázlatot olvassa és a fizetésemelésemről szóló szerződés gépelteti. Aztán Seb arcát,ahogy ezt olvassa. Ahogy szépen lassan szóról szóra éli át,hogy kihasználtam és átvertem. Utáltam ezt. Hogy válasszak? A karrierem fontosabb,mint az,amit ez iránt a srác iránt érzek? Vagy épp megfordítva a kérdést… A kislányos fellángolásom fontosabb,mint életem lehetősége? Hirtelen a magától értetődő kérdésekre sem leltem a válaszokat. Tudni akartam,mit értett Seb az alatt,hogy „azt érzem,amit,amikor a közeledben vagyok” ,és mit érez…Azzal sem voltam tisztában,hogy én mit érzek. Aztán valahogy elaludtam. Reggel kopogásra ébredtem. A szobapincér volt az…

-          Bianca Simpson kisasszonyt keresem…küldeményt hoztam

-          Én vagyok- válaszoltam

Szó nélkül a kezembe nyomott egy csokrot,amelyben megtaláltam a kis üdvözlőkártyát is:

„Vége van… Seb”