Valami nagyon keserű...valami nagyon édes...

Anette és Tommi már nem voltak ennyire visszafogottak. Csókkal köszöntötték egymást. Dan feszültnek tűnt,de nem mondott semmit sem. Mi pedig Sebbel nagyon élveztük a lopott pillantások izgalmát. A szívem hevesen vert. Próbáltam ezt nem mutatni senki felé. Aztán leértünk.

-          Mielőtt indulnánk,kimegyek a mosdóba- mondta Seb és rám kacsintott.

Tudtam,mit is akar ez jelenteni,de nem nagyon akartam a csaj lenni akit lesmárolnak a mosdóban. Tommi jóváhagyta Sebastian ideiglenes távozását én pedig kérdés nélkül utána mentem. Csak egy papírfecnit nyomtam a kezébe és mentem az étkező felé. A papíron a számom volt és hozzá egy apró üzenet:

„Hívj fel hogy hol és mikor lesz az a bizonyos interjú J”

Úgy terveztem,hogy csak becsúsztatom az ajtó alá,vagy felküldetem a szobapincérrel,de épp kapóra jött a találkozás. Amikor visszaértem a csapatomhoz,már mindenki a helyén ült és megrendelte a reggelijét. Nekem rendeltek egy gyümölcssalit,de nem éreztem magam éhesnek. Valami fura étvágytalanság munkálkodott bennem. Néztem az ételt,de úgy éreztem,egy falat sem menne le a torkomon. A pályára vezető úton az autóban csak bámultam ki az ablakon. Folyton az esti óriáskerekezés járt a fejemben és az,hogy megint mekkora őrültségbe kevertem magam. A telefonom a kezemben volt,mivel a szűk farmerom zsebében nagyon furán mutatott volna,de a táskámba nem akartam eltenni,mivel vártam a főnököm hívását. A telefon elkezdte játszani az általam annyira szeretett dallamot.  Mivel a szám ismeretlen volt számomra hivatalosan vettem fel a kagylót.

-          Bianca Simpson rovatvezető újságíró

-          Sebastian Vettel kétszeres világbajnok- szólt a gúnyos válasz a vonal másik végéről

-          Te vagy?- kérdeztem egyhangúan. Persze a szívem kalapált közben

-          Miért? Kit vártál?

-          Nem tudom…mit szeretnél?

-          A szabadedzés után a bokszom előtt…

-          Igenis….

Elköszönés nélkül nyomta ki. Ezen kicsit meg is sértődtem. Végre megérkeztünk a pályára. Kissé vánszorgónak éreztem a tempót. Dan elővette a gépét és már a bejáratnál kattogtatta a vakut. Egykedvűen követtem. Lófarokba kötöttem a hajam,mert úgy sokkal kényelmesebbnek éreztem. Valaki befogta a szemem.

-          Daniel ne szórakozz nem vagy vicces- mondtam mérgesen

-          Én előtted állok…- válaszolta

Megfogtam a kezeket amik eltakarták a fényt a szemem elől. Tényleg nem Dan kezei voltak. Aztán meghallottam a nevetést,ami a „támadómhoz” tartozott. 1000 közül felismertem volna. Megfordultam és megöleltem Sebet. Egyből valami varázslatszerű mosoly ült ki a szám sarkára.

-          Neked nem itt kellene lenned…- állapítottam meg

-          Van még 10 percem…

-          De hát még sisak sincs rajtad…

Tommi megemelte a különleges festésű fejvédőt. Ekkor jöttem rá, hogy nem tudok már érvet felhozni az ellen,hogy ezt a 10 percet együtt töltsük. Pedig nagyon szerettem volna. Valami ijesztő és furcsa zavart éreztem minden percben,amikor mellettem volt.

-          Daniel…ugye így hívnak…készíthetnél rólunk egy képet…

-          Nem…- jelentettem ki kategorikusan- én nem akarok képet…

-          Mennünk kell Seb…- szólt közbe Tommi mintegy megmentve engem

Seb köszönésképp egy puszit nyomott az arcomra,aztán elindult. Felmentünk és leültem a székemre. A paddockban külön a riporterek számára kialakított szobában voltunk. Kértem egy erős kávét,mert a kimerültség jelei lassan kezdtek kiülni rám.

-          Tetszik neked- szólalt meg hirtelen Dan

-          Kicsoda?- néztem rá ijedten

-          Sebastian…látszik rajtad…

-          Nem tudom mi ez…de valami nagyon keserű és valami nagyon édes….

-          Hát…erre nem tudok mit mondani…

Ettől kezdve nem szólt hozzám. Az edzés után Seb és én találkoztunk a megbeszélt helyen. Ebéd…hát…fura fogalmai vannak róla. Behívott a motorhome-ba és hozatott nekem valami szendvics-félét az egyik szerelőjével. Elkezdtünk beszélgetni,de amikor jegyzetelni akartam,elvette a tollam.

-          Visszakapom?- mosolyogtam rá

-          Nem…- rázta a fejét- majd akkor adom vissza,ha megmondod,mikor találkozunk ma este…

-          Találkozunk ma este?

-          Igen…felvilágosítanálak,hogy igen…

-          Nekem ezt nem szabadna…tudod…túl közel kerülni az interjúalanyhoz…

-          Nem akarlak elcsábítani vagy ilyesmi… csak mutatni valamit…csak mint barát…

-          Rendben…akkor mondjuk fél 7?

-          Tökéletes,az nincs túl későn…

Feltettem a kérdéseimet,de nagyon szórakozott válaszokat kaptam. Gondoltam talán azért,mert már a következő edzésre koncentrál. Különben is pontosan ilyen oldalát akartam megmutatni. Azt,aki nem a sablonválaszokat adja egy kérdésre,aki pontosan tudja,mit akar és miért akarja. Be akartam mutatni az igazi énjét és erre remek alkalmam nyílt ezáltal az egyre szorosabbra fűződő barátság által,ugyanakkor azt is jól tudtam,hogy mivel azzal foglalkozom,hogy belemásszak mások magánéletébe,nem fog nekem könnyen megnyílni. Talán nem is akartam kihasználni a helyzetet. Egy öleléssel búcsúztam,majd visszaindultam a helyemre. Dan az ajtónál várt rám. Anettet már reggel óta nem láttam és kezdtem aggódni érte. Felhívtam,de néhány csörgés után csak a hangposta jelentkezett. Csak reméltem,hogy Tommival van. Jegyzetelnem kellett volna,de csak rajzolgattam a lapra és dúdolgattam egy dalrészletet. Nem tudtam volna megmondani,mi a dal címe és azt sem,ki az előadó,vagy hogy folytatódik. Csak ennyi volt a fejemben: O-o I want some more…

Dan kivette a kezemből a jegyzettömböt és maga kezdett el felírni eseményeket,amikor látta,tökéletesen használhatatlan vagyok. A szabadedzés után visszamentünk a szállodába és újra nekifutottam a cikknek. A feltöltött fotók közül kiválasztottam a „nap képét”,ami nem meglepő módon Sebastiant ábrázolta. Dan itt-ott beleszólt a cikk szövegezésébe és megkérdőjelezte az objektivitásomat,de én tagadtam,hogy bármilyen formában is Seb állna a cikkem középpontjában. Felvittem a gépre a délelőtti interjút és elküldtem a főnökömnek,aki elismerően nyilatkozott róla,ami őszintén szólva jól esett a lelkemnek. Aztán lefeküdtem egy kicsit aludni,mert kezdtem magam rosszul érezni és semmiképp nem akartam lemaradni a találkozóról,és az sem volt célom,hogy esetlegesen olyan legyek,mint egy zombi. 6-kor Anette hívására ébredtem. Épp időben,hogy el tudjak készülni. Az életemet mentette meg.