Mondd már el végre,mit akarsz...

Közelebb húzott és mélyen bámult a szemembe.

-          Megyek- mondtam dacosan

-          Akkor menj…- válaszolta,de nem engedte el a karomat

Próbáltam szabadulni,de képtelenségnek bizonyult. Végül Tommi szakította félbe a „pillanatot”.

-          Seb…indulnod kéne…

-          Jövök már- engedett el és a lendületével kicsit meg is lökött.

Nem kért bocsánatot,csak visszanézett egy pillanatra,majd elkapta a tekintetét. A finn segítőkészen lépett mellém.

-          Minden rendben?

-          A legnagyobb rendben…- bámultam a padlót

-          Bár nem tudom,szabad-e,de visszaviszlek…

-          Ne kockáztass miattam…

-          Ne viccelj…majd azt mondom,hogy Anette akart látni…

-          Annyira jó vagy hozzám…- öleltem át- pedig nem is érdemlem meg…

-          Mindenkinek jár második esély…és erre majd ő is rájön-biccentett a fejével az épp autóba szálló német felé

-          Mindegy- suttogtam lemondóan

Beültünk a kocsiba és csendesen autóztunk a szálloda felé. Tommi folyamatosan emlékeztetett rá,mekkora hibát követtem el. Pedig meg sem szólalt. Néma csendben vezetett. Megláttam az első „randink” helyszínét az ablakból. Az óriáskereket. Szép lassan felszínre törtek az érzések. Könnyek szöktek a szemembe, bár Tommi rám nézett,nem mondott semmit csak megsimogatta a combom. Tudtam,hogy ez  100%-ban baráti. Odaérve nem jött fel a szobánkba,csak üzent valamit Anette-nek. Felmentem és álomba sírtam magam. Volt bennem egy jó nagy adag bűntudat,annak ellenére,hogy tényleg nem szánt szándékkal juttattam a cikket a szerkesztőségbe. Persze hibás voltam abban,hogy leírtam. De nem tudhattam,hogy ez lesz. Hibáztam abban is,hogy soha nem említettem Sebnek a pillangókat a gyomromban és a remegő lábakat. Pedig minden volt,amikor a közelemben volt. Bár igazán magam sem tudtam mi is az egész. Dan átjött,hozzám reggel,de még nem voltam ébren.

-          Csipkerózsika…ébresztő…

-          Nem megyek sehová…- makacskodtam

-          De igenis jössz…méghozzá nagyon gyorsan…

-          Nem…nincs értelme…

-          A munkaköri leírásodban nem szerepelt,hogy össze kell gabalyodnod az alannyal,így a szíved darabokra törése nem munkahelyi baleset…tehát dolgoznod kell…a munkádat valakinek el kell végeznie és én nem véletlenül a kamerának azon az oldalán vagyok,ahol nem kell fogalmazni…

Beláttam,hogy részben igaza van. Nem túl lelkesen,de végül elkészültem. A pályára menet írtam egy újabb könyörgő üzenetet a főnökömnek,hogy ne használja fel a cikket. Az eszem persze tudta,hogy ez hasztalan. A szívem mégis remélte,hogy minden rendben lesz és minden jóra fordul. Vasárnap lévén az újságírók számára fenntartott szoba teli volt. Bár bérelt helyünk volt,nagyon nehezen vergődtünk  át a tömegen. Dan elment húzni. Ennek az volt a lényege, hogy húzhattunk egy pilótát,aki a rendelkezésünkre áll néhány percig. Odahozta a cetlit és vigyorogva ennyit mondott

-          A sors fintora…

Féltem,hogy Seb neve áll rajta. A vérnyomásom az egekbe szökött. Szétnyitottam a papírlapot,amin a következő név állt:

Jenson Button

-          A sors bekaphatja….- idéztem klasszikust

A Jens és köztem zajló beszélgetés alatt végig valami erőteljes távolságtartást tapasztaltam,végül az angol búcsúzóul odavágta:

-          Erre volt a legkevésbé szüksége…

-          Kinek?- kérdeztem,de nem kaptam választ

A rajt pillanataiban még minden jónak tűnt. Aztán hirtelen jött a sokk. Seb félrehúzódott,aztán kiszállt. A többi riporterrel együtt rohantam,hogy interjút készítsek vele. Nyilván nem láttam át a tömegen. Britta kíséretében megérkezett végre a kisbika is. Britta közölte,hogy mindent csupán egyszer mondanak el és aztán mennek. Ez meg is történt. Aztán a mondat végén indulás előtt Seb meglátott. Súgott valamit a sajtósának,majd bement. Mindenki szép lassan szivárgott el a helyszínről. Ekkor jött oda hozzám Britta

-          Gyere…beszélni akar veled…azt mondta,van egy lezáratlan ügyetek…

-          Nem hiszem,hogy erre van most szüksége- ódzkodtam

-          Azt hiszem.el tudja dönteni,mit akar…kérlek…

-          Na jó..- egyeztem bele

Szóltam Dannek,hogy hol leszek,aztán eltűntem a számomra ismeretlen fémépület mélyén. Nagyon féltem. Szorongtam,méghozzá nem is kicsit. Beértünk Seb privát szobájába. Britta megsimogatta a hátam,aztán finoman lökött rajtam egyet. Beléptem.

-          Szia…

-          Szia…

-          Kerestél…

-          Mit akarsz…?Mondd már el végre,mit akarsz…

-          Nem tudom,miről beszélsz….

-          Nem vagyok olyan kedvemben….komolyan nem vagyok olyan hangulatban,hogy ezt elviseljem…válaszolj a kérdésemre…

-          Veled lenni…semmi mást,de ezt már elrontottam…

-          Ezt már el…- vetette oda

Hátat fordítottam és elindultam kifelé. Utánam akart jönni,de nem tette. Csak állt ott és nézte,ahogy kisétálok. Ki az ajtón és ki az életéből és még csak annyit sem mondott,hogy várjak…